Kertész Ervin UB2014

A továbbiakban Kertész Ervin írását olvashatjátok a 2014-es Ultrabalatoni emlékeiről:

Ultrabalaton 2014.

Avagy 150 km-em története!

Amikor tavaly az évzáró bulin Erdélyi Attila felvetette hogy próbáljuk meg az UB-t párban, egész nagy baromságnak tartottam! De az őszi BBU 2. lefutott napja után (Pozsony-Győr 81 km) egy halovány esélyt azért láttam rá hogy sikerülhet.
Hát akkor legyen! 
Beneveztünk, mi lettünk a Félbehajtunk páros!

Sokat nem gondoltam ekkor még rajta, mert a téli felkészülés az a márciusi Balaton szupermaratonra irányult (egyéniben) arra készültem, arra gyúrtam. Aztán mikor már azt sikerült teljesítenem (nagy küzdelemben), akkor kezdtem az Ultrabalcsival foglalkozni. Mivel nem voltam a legjobb formámban tavasszal, így elég messzire került  még gondolatban is az a 106–os. Azért készültem ahogy tudtam! 

Aztán Attila ötlete volt hogy próbáljak meg egy olyan versenyt, amit kívülről a hátam közepébe se kívántam (idáig), mert ott körözni, a világ legunalmasabb dolgának tartottam, de mivel jó felkészítő lehet ide, hát elmentem! Ez volt a Sárvári verseny, ahol 6 órát vállaltunk! 
Egész jól sikerült, összetett 2. , korosztályos 1. helyezett lettem. Szóval minden ment a megfelelő kerékvágásban, szállásunk is volt már, (ezt  Csákány Krisztiéknek köszönhetjük), egyre közeledett a május 31-e, aztán egy héttel előtte, jött a sokk, Attila lesérült! Na most mi lesz? Volt még egy hét, az alatt kell neki csodát tenni a lábával! Úgy hogy  csontkovács, pihenés, meg minden földi jó, aminek az eredménye az lett, hogy mégiscsak tudja vállalni! 
Huh! Na akkor ezt megúsztam, gondoltam! Mert az hogy mi lett volna  ha nem tud futni, abba még belegondolni sem mertem. El is jött az idő, leutaztunk, a frissítést és az autó vezetést Attila barátja Kovács Laci vállalta. 
Szóval ott voltunk már pénteken, tészta parti meg minden, jó buli volt. Találkoztunk a rég nem látott futós ismerősökkel, beszélgetés, sörözés,aztán irány haza pihenni mert holnap indul a mandula! 
Eljött a reggel, az idő, futós szemmel nézve kiváló volt, legalábbis én jobbat nem  tudok elképzelni, borult, fúj a szél, nincs túl meleg, se hideg, viszont nem is esik! Na akkor induljunk Aligára a starthoz.
Ott aztán megnéztük az egyéniek startját, merthogy nekünk is volt egyéni futónk, Csákány Kriszti személyében!
Utána már csak fél óra és fél kilenckor két páros indul el a klubunkból a Félúton nevű Földing Réka-Döbrösi Balázs páros, és a miénk! És aztán start!

Mivel minden taktika maradt a régiben, így Attila kezdett elsőnek. Elindult a buli, be a kocsiba, elő az itinert, és már indulunk is az első frissítő pontra, és ezután így lesz ez legalább egy napig, megállás nélkül! Attila szépen haladt Rékával együtt, pici fájdalommal a lábában, de tartotta az előre eltervezett tempót, és nyugtatott hogy semmi baj nem lesz, végig tudja vinni a 106 km-t.
jól haladtunk minden ment a maga medrében. A terv szerint reggeliztem, ebédet is be terveztem, és próbáltam pihenni, esetleg még aludni is a kocsiban, mert hogy ugye kell az energia estére, mikor majd én futok. Telt az idő haladtak a futóink, és elérkeztünk a dimbes dombos emelkedős részhez, voltak szakaszok amit még a kocsiból nézve is borzasztó meredeknek tartottam, pedig azért mi is hozzá szoktattuk magunkat az emelkedőkhöz Tényőn ahol  a hétvégi edzéseket tartjuk.

Az idő délután 4 körül járt, mikor megéheztem, és gondoltam hogy akkor egy jót ebédelek, kicsit lekésve a szokott időpontról, de hát délben nem voltam egyáltalán éhes! Előre mentünk a következő frissítő ponthoz Dörgicsére, hogy ott majd eszek. Be is mentem a helyi kis pipa nevű vendéglőbe, ami erősen verte a retró címet alúlról, de hát most nem érdekelt, csak hogy enni tudjak valamit.
Közölte is velem a kiszolgáló hölgyike, hogy választhatok tojásos nokedli, és tojásos nokedli közül, hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy tojásos nokedlit fogok enni! Vártam rá gyorsan egy 20 percet és már ott is volt előttem! Villám gyorsan belapátoltam, és jólakottan hátra dőlve nyújtóztam egyet, na ekkor szólalt meg a telefonom, Földingné Judit hívott hogy „merre vagy Ervin? Hát itt a kis pipába, most ettem éppen, válaszoltam. Na akkor azonnal gyere vissza a kocsihoz, mert Attilának nagyon fáj a lába, már gyalogolni is alig tud, le kell váltani, van úgy 5-10 perced mire ide ér! 
Na bazz!  Futás vissza a kocsihoz, villám gyorsan átöltözni, mindent magamra akasztani, rajtszám, gps, zene, meg minden ami nekem kell a futáshoz. Hát remegtem egy picit, hogy mi lesz most, mert egy gyors fejszámolás után is a hátralévő távolság sehogy nem akart kevesebb lenni mint 150 km!
Te jó ég! Hol van ehhez a betervezett 106 km!?

De mire ezt átgondoltam már jött is Attila, látszott rajta hogy nagyon fáj a lába, mert sántikált. Akkor gyors csekkolás a dugókával, átvenni, egy pár szót váltottunk, és már úton is voltam. Egy pár jótanácsot kaptam Földing Ottótól is, aki Rékát a lányát kísérte biciklivel! Csak óvatosan, lassan az elején, ne fusd el! Mondta! 
Próbáltam is tartani magam hozzá! Pár km-után kezdtem megnyugodni, hogy  minden rendben, és most már nem kel mást csinálni, csak futni (holnap délelőttig). 
Bár azért nyugtatgattak hogy fussam le a magam 106 km-ét, és majd utána ha nem bírom, akkor az Attila vissza áll, és  egy szakaszt bevállal még. Na ez úgy 30 megtett km-emig volt így, mert ott már annyira fájt a lába, hogy közölte velem, hogy a teljes távra készüljek, mert ő már nem tud, és nem is akar így futni! 
Szuper! Gondoltam , még valami jó hír? Na mindegy  nem nagyon foglalkoztam a teljes távval, csak az lebegett előttem, hogy az én eltervezett célom, a 106 meg legyen. Különösebb bajom, kínom nem volt, nyomultam előre, a kedvem jó volt, új zenéim voltak külön erre a versenyre válogatva, szóval minden ok!
Kicsit el bambulhattam, mert felgyorsultam olyan 5-5:20 körüli tempóra, és az emelkedőket is megfutottam! Ekkor már beértem Rékát, és Ottót, aki azt mondta akkor hogy „Ervin, feltudod fogni hogy még mennyi km van előtted? Légyszives ne fuss ilyen tempóval, és tanuld meg, hogy egy ilyen versenyen nem futjuk meg a dombokat, mert kell még az az erő később is!” Na ezek a szavak helyre tettek, a verseny végéig ezek lebegtek a szemem előtt! Igaza volt, A tapasztalt sokat ultrázott futók (leszámítva az ufókat, mert aki 18óra 30-al megnyeri ezt a versenyt egyéniben, az a szememben nem ezen a bolygón született!) mind gyalogolták a dombokat!  Innéttől ezt betartva haladtam előre!

Kedvem jó volt, bár kicsit zavart az a hasmenés, ami miatt fel kellett keresnem párszor az út menti bokrokat, de egy(két) immódium bevétele után ez is megszűnt. Szóval nem volt más dolgom, mint arra figyelni, hogy a Balaton a bal kezem felé essen, és be vegyek egy kanyart, a fenékpusztait, és a cél irányába kezdjek futni! Ekkor már este volt,  szépen haladtam előre különösebb gond nélkül. Csak a szokásos izomfájdalom volt mind két lábamban, de ez természetes, ilyen terhelésnél! Ezt el kell viselni és kész! Minden jól ment, még az a villámlás sem érdekelt, amit Balatonmáriafürdő felől lehetett látni, ha elkezdett volna esni, fel voltam készülve esőkabátilag is. De szerencsére pár cseppet leszámítva  nem lett belőle semmi! 

Az éjjel jól telt, nem volt semmi gond, még a fonyódi be nem tervezett kőkemény elkerülős emelkedőt is megmásztam simán! (ezért is számolok 150 km-rel, mert ez megtoldotta majdnem egy plusz kilométerrel a távot! 63+ 150 az 213 km)
Aztán szép lassan áthaladtam az éjszakán,  világosodni kezdett, hűvös volt, de mivel nem vagyok egy fázós gyerek, úgy is mondhatnám hogy a hideget jobban viselem mint a meleget, meg hát az öltözetem is pont sikerült eltalálnom, úgy hogy nem fáztam.
Négy óra körül járhatott mikor éreztem magamon hogy kezdek fáradt lenni, álmos, ezért a  következő frissítésnél kértem Attilától egy activátort, ezt vegyítettem egy jó kis rock zenével tökig hangerőn, és már is tova szállt az álmosság! Valahol Zamárdi körül járhattam, teljesen egyedül, látó távolságon belül se elöl, se hátul nem volt senki, üres utcák, én meg nyomtam a rockot, és mentem előre énekelve! 
És persze fotóztattam magam a kilométer jelző tábláknál, meg ahol csak tudtam, tanulván a tavaly előtti UB-ból, ahol úgy ment le a teljes verseny, hogy szinte csak pár kép készült rólunk. A kilométerek meg csak fogytak, az egyik csekpontnál elkezdtünk számolni gyorsan, hogy mennyi is van hátra? 
Gyors fejszámolás, már csak 25 km! Jaj de jó, ez egész jó kedvre derített, szépen elkezdtem futni, elképzeltem hogy ez  nagyjából már csak egy Tényő-Sokorópátka kör, vidáman elfutottam a következő frissítő pontra, Ami 5 km-re volt, ahol közölték velem, hogy hajrá már csak 25 km van hátra! Mííí? Mondtam hát az előzőnél is annyi volt és azóta futottam 5 km-t! Akkor elszámoltátok magatokat, mondta a kiscsaj.
Azt a kupoláját! (a terem búrája) mondtam, na jó, nem ezekkel a szavakkal! Ez kicsit lehangolt, de gondoltam akkor is megyek előre és megcsinálom, ha a következő pontnál úgy szurkolnak majd hogy gyerünk, ez az utolsó 30 kilométer már meg se kottyan! És elérkeztem a Világosi emelkedőhöz, ez be volt tervezve, tudtam hogy lesz, erre készültem, okosan gyors gyaloglásban felkaptattam, az utolsó frissítő ponton ami a domb tetején volt, a Szőke Andinál utoljára még frissítettem, itt dugni nem kellett, mert nem jött a vonat, (vele csak akkor dug az ember, ha jön a vonat, és meg kell állítani az idejét) Érti aki érti!  És hát innéttől már csak 4 km volt hátra, a Balaton legszebb részén, a magas parton, persze nem felejtettem el jól körülnézni, gyönyörködni a látványban, el is terveztem, hogyha egyszer felborul előttünk a pénz szállító autó, akkor veszek itt egy házat! 3 km volt hátra! 

Na itt már el tudtam lazulni, mert innét nem lehet baj, minden lépésemre duplán figyeltem, nehogy itt menjen ki a bokám, persze akkor is elvonszoltam volna magam a célig!
Ezt az utolsó pár kilométert együtt futottam egy egyéni teljesítő emberrel, (a nevére nem emlékszem), beszélgettünk, kicsit, irigykedtem is rá, micsoda szám! 212 km! Na de én sem panaszkodhatok mikor 106 ra készültem, és az eddigi leghosszabb futásom 81 km volt, most meg itt futok, és a célban 150. kilométer vár! Szóval készülődés, hogy fogunk befutni a célba, mert hogy természetesen ketten fogjuk átlépni a célvonalat Attilával. Nagyot küzdött, bevállalta még így is sérült lábbal, és eltudott jutni a 63. km ig! Nem tudom mi lett volna ha az egész távot kellett volna futnom, lehet hogy meg lett volna, lehet hogy nem! Na de ez csak sok VOLNA! A 212 km-t egyéniben kell megfutni! Nem szabad máshogy, a saját célszalag a nevemmel, a pódiumra név szerint felhívás, és az ünneplés, ez az amit egyszer az életben át kell élni, élnem! Jövőre? Talán!
 
Most nem ezzel kell foglalkozni örüljünk hogy sikerült, és csináljunk egy jó befutó képet! Mert ezt meg kell örökíteni, remélem működik a fényképezőgép! És már hallani a szpíker hangját, az utolsó lezáró csekkolás, innéttől már nem kell sietni, az időnk megvan 26:05:09 Már a mi nevünket harsogják, tapsol mindenki, és a cél egyenes, és megvan! Itt vannak a többiek, mindenki gratulál, megkapjuk az érmet, és hát nem kell tovább menni, de furcsa, nyugodtan letudunk ülni. Jó kis verseny volt, és szuper buli a Balaton körül! A másik párosunk is sikeresen teljesítette a távot, 24:53:27 alatt! 
És hát a legnagyobb hősünk is célba ért, Csákány Kriszti, aki már másodszor futotta körbe a balcsit, és még javítani is tudott a tavaly idején 27:12:35-re. A több fős csapataink még a hajnali órákban beértek, kiváló idő eredményekkel, A Futóbarátok Nők csapatunk még a dobogó 3. fokára is felküzdötte magát 16.45.42 idővel! Szuper verseny volt, és most kezdődjön a regenerálódás, pihenés! 

Igaz hogy most olyan Mondosavanos a mozgásunk,(ötödik elem), és fáj minden porcikánk, de a fájdalom elmúlik, a dicsőség megmarad!